MRM

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

1. Kiemelt különdíj

E-mail Nyomtatás PDF
FacebookTwitterIWIWGoogle bookmark
Kiemelt különdíj - MRM irodalmi pályázat

Mit jelent délvidéki magyarnak lenni?

Amikor elolvastam e pályázat témájának tárgyát hosszasan eltöprengtem rajta. Nem könnyű ezt megfogalmazni. Ez egy igen összetett dolog és nem mindegy, hogy az ember hogyan válaszol. Rögtön mindjárt kétféle kiindulási pont van: egy emberként leírni, vagy leírni átfogóag azt, hogy „Mit jelent délvidéki magyarnak lenni?”... Minden esetre én mindkét utat végig járva próbálom meg most ezt összefoglalni. Mindkét lehetőségről elmondható már a legelején: Nem olyan dolog ami attól szép, hogy könnyű! Ez egy létforma..
Én egy nemzeti-érzelmű/gondolkodású fiatal vagyok, itt a Délvidéken. Ez önmagában nem egy rossz, illetve nagy dolog. De a tisztán látás érdekében jó lenne tisztáznunk itt az elején pár dolgot, mivel felénk (bár szerintem a világon még nagyon sok helyen, főleg a mai Magyarországon) a baloldali, és liberális média, de akár még a jobboldalinak titulált pártok is, önös érdekekből ferdítik ezen fogalom pontos jelentését. Szeretném, ha ezt a fogalmat nem kevernénk, különféle szubkultúrákkal, vagy politikai eszmékkel, mint pl. skinhead, hungarista, nemzetiszocialista, neonáci, vagy akár fasiszta. Mert ugyebár a sárdobálás manapság egy jövedelmező „iparág”. Ezen vádakat már most, visszautasítom. A fogalom lényegében nem takar mást, mint, hogy én egy olyan egységes magyar nemzetben (illetve, annak megteremtésében) gondolkodó/munkálkodó fiatal vagyok, aki számára a határok nem szabnak gátat, és nem engednek különbséget tenni magyar és magyar között. Ezen kívül nem verem a mellem, és nem hetvenkedés céljából, de teljes szívvel büszke vagyok e nemzet múltjára, kultúrájára, és mindarra, amit ez a nemzet a történelem folyamán már annyiszor megtett. Európa legkeletibb védő bástyájaként oltalmat biztosítva a „nyugatnak”. Ezen kívül még büszkén emlékezek Nobel-díjasainkra, akik az emberiség asztalára tettek le nem egy-két hasznos dolgot már az idők folyamán. Valamint ezen fogalom és büszkeségem kimutatásaként engedjék meg, hogy az egyik kedvenc írómtól idézzek:

„Mindenki önmagán keresztül méri le a fogalmakat,
Számomra magyarságom ezt jelenti:
Mint ember, vérség és lelki alkat szerint,
egy családhoz tartozom.
S ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt.
S javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön.
Tehát: ember vagyok, s ez által magyar!
Emberségem az, mely a magyarságomhoz való viszonyomat szabályozza.
De szabályozza magyarságom viszonyát, egyúttal a többi népek irányába is.
Mindig törekedve az igazságra!
Magyarország a hazám, de Erdély az otthonom!
S ezt nem is akarom soha elfeledni!”
Ezek a sorok, a ma is szélsőségekkel hazug módon megvádolt író, Wass Albert tollából származnak. Az ő esetében Erdély, de az én, illetve a Mi estünkben ez Délvidék! Nem ítélek el egy nemzetet sem, sem vallást, sem bőrszínt, de megvannak a fenntartásaim, és bizonyos magatartási formák, amit minden embertársamtól elvárok, kivétel nélkül.
Ebből kifolyólag, mivel én egy ilyesfajta gondolkodásmódot képviselek, innen adódik a dolog, hogy minden nyáron (idén is) ellátogatok az Anyaországba egy hasonló beállítottságú, egy hetes fesztiválra, ahol azért is érzem jól magam, mert „Egy hétre ismét leomlanak a határok!”. Itt együtt tudjuk tervezni azt a szebb jövőt, amit annyit emlegetnek, és amelyről mi délvidéki magyarok is még csak álmodni merünk, vagy egyesek már azt sem.
Odakint mindig nekem szegezik a kérdést: - Milyen a helyzet ott nálatok, a Délvidéken? Mit jelent ma Délvidéken magyarnak lenni? A válaszom pedig mára alakult ki igazán és véglegesen. Mert a lelkiismeretemnek is helyes válasz, csak mostanra forrt ki bennem teljesen: - Szerintem a jó Isten, küldetést szán nekünk, itt a déli végeken. Mert „megfogyva bár, de törve nem!”, még élünk. Igaz, egyre nehézkesebben, romló körülmények között, de a szebb jövőt nem csak tervezni kell, hanem építeni. Munkálkodni kell rajta, és ez csakis rajtunk múlik! Ez pedig szintén nem attól lesz majd szép, hogy könnyen meg fogjuk kapni!
Mint már említettem, délvidéki magyarnak lenni: ez egy létforma. Egy fajta fájdalmas, néma büszkeség. Mert a magyar nemzet az évszázadok során, számtalan vihart vészelt át, de hiszem, és tudom, hogy a délvidéki magyarság ebből derekasan kivette a részét! Sőt olyan viharokból is ki kellett venni a részünket, ami igazándiból nem a mi nemzetünket érintette (gondolok itt, az emlékeikben még oly elevenen élő délszláv háborúkra). Talán, hogy még jobban tudjam érzékeltetni a helyzetünk ezáltal súlyosságát, Magyarország egykori miniszterelnökét idézném I. „igazságos” Gyurcsány Ferencet: „..nem kicsit! ...nagyon!”, ki vettük a részünket - a balsors által - a magyar nemzeten okozott sérülésekből. De ezen történelmi viharokból mi mindig büszkén, és ha nem is mindig győztesen, de a szebb jövőben reménykedő megtörhetetlen szívvel kerültünk ki. Itt csak pár apró példával állnék elő.
Például, amikor a jobb érzésű szerb embertársainkkal egyként véreztünk el Nándorfehérvár (a mai Belgrád) falain, Hunyadi János vezetése alatt, vérünkkel adóztunk a keresztény Európa oltalmáért. Tudnunk kell, hogy ez mind nem volt hiábavaló! Akkor ennek így kellett lennie. Bár ma a helyzet már egészen más. Ma egy aprócska kis füzet, azaz az útlevél segítségével berepülnek felettünk a gyarmatosítók (és itt nem feltétlenül csak a törököt kell érteni), egyenesen a keresztény Európa kellős közepébe. A sors kereke mindig forog… Egyszer fent, s egyszer lent... Ezt érdemes megszívlelni, mindenkinek!
A délvidéki magyarság számára nem ez volt az egyetlen nagy megpróbáltatás. Mert ha már a nehéz időkről van szó, akkor muszáj még pár eseményt megemlítenünk, melyeket a jó Isten oltalma nélkül, a nemzeti öntudatunk, és összetartozásunk tudata nélkül nem biztos, hogy átvészelhettünk volna.
Meg kell említenünk az 1848/49-es szabadság harcunkat is, ahol szintén nem riadtunk meg a kiállástól, mert a Haza hívó szavára egyként szálltunk szembe a császári elnyomással, és mind azokkal, akik megalkuvásból a császár mellé álltak! Európának csak egy császára volt, akiről azt tartották, hogy a királyok felett áll. Ha ez így is lett volna, ez az aprócska nemzet, nem törődött már akkor sem bele az elnyomásba és zsarnokságba. A délvidéki magyarság sajnos akkor is igen kellemetlen helyzetbe került, de nem hagyta zsarolni magát, mert a császár az itteni szerbséget lázította fel ellenünk, akikkel hosszú ideig együtt tudtunk békében élni. S ők ezt felrúgva, egyik napról a másikra szembe kerültek velünk. Azóta a császárságnak már csak nyomai vannak, de ezt a földet továbbra is közösen otthonuknak tekintjük, magyarok és szerbek egyaránt. Ez is alátámasztja, hogy az isteni gondviselés minden császárságnál előbbre valónak tartja keresztény nemzetünk oltalmát!
Bár a legnagyobb tragédia csak ezután következett be. A versailles-i békediktátum, Trianon átka. Az 1920. esztendő a magyar nemzet történetébe fekete gyászbetűkkel lett beírva! Azt mondanom sem kell, hogy a magyarság ezt traumaként élte át, mind az elvesztett háborút, mind az ország megcsonkítását/megalázását is. Mivel az első világégést követően a délvidéki magyarok egyszeriben az új ország (a szerbek, a horvátok, és szlovének királyságának) területére csöppenve találták magukat, kisebbségi sorban, már ezért sem volt fájdalmakban gyér a sorsuk! Az új királyság vezetői már a kezdetek kezdetétől, minden bizalmat megvontak tőlünk. Mivel politikailag megbízhatatlan elemekként voltunk számon tartva az új országban. Nem számított, hogy több évszázada őslakosokként vagyunk e tájon, nem lehettünk egyenlő jogi státusú polgárai, ezen új államnak, és a különféle diszkriminációk, csak fokozták az érzelmi feszültségeket a lakosság minden rétegében. Akkoriban a király és az állam vezetői széles körű politikai, gazdasági, és kulturális „hadjáratot” folytattak ellenünk. A nyelvünket háttérbe szorították (az állami hivatalokban föliratok voltak, amellyel tiltották a magyar nyelv használatát!), és ezen hivatalokban posztokat sem tölthettünk be, a földreform idején pedig nem tartottak érdemesnek arra, hogy földet kapjunk. A vezetőség eme, akkori(!), ésszerűtlen politikája az egész délvidéki régió elszegényedéséhez vezetett, amely legsúlyosabban a magyar lakosságot (de lényegében mindenkit) sújtott. Már akkoriban is köztudottnak számított a régió gazdasági szempontból való kiaknázhatósága! A „zsíros” bácskai földek, már akkor is a Kárpát-medence, de nem túlzás kijelenteni, hogy az egész Európai kontinens legtermékenyebb talajával rendelkeztek! Ami azért valljuk be, ma sem úgy van használva és kihasználva, ahogy annak rendje és módja azt megkívánná.
1939-es esztendő végén bekövetkezett a második világégés. Ezt követően 1941-ben pedig a Délvidék egy (az etnikai arányokat tekintve, magyarok által talán a legnagyobb mértékben lakott) része, az egykor volt Bács-Bodrog megye (akkor már Bácska) ismét csatlakozhatott a Magyar Királysághoz. Azt fontosnak tartom megemlíteni, hogy amikor a visszacsatolás megtörtént, a magyar vezetőség és karhatalom nem tűrt ellenállókat, sem az őslakosok, sem az ellentétes politikai gondolkodású személyek körében. A honvédek, akik felszabadították Bácskát, a közigazgatásuk alá rendelt területeken, községekben és járásokban, rendszeres razziát ítélték el vagy végezték ki a kommunistákat és/vagy ellenállókat, nemzetiségtől függetlenül. Ezen kívül az újvidéki razzia, az ún. újvidéki hideg napok borzalmas végkimenetele is előidézte a szerb lakosság bosszúszomját, ami a háború elvesztésével be is következett. A háborút a magyar nemzet sajnos ismét a vesztes oldalon zárta. Ami ezt követte, az a délvidéki magyarság számára ismét egy embert próbáló időszak volt. Először a muszkák, avagy a vörös hadsereg fosztogatott, nőket erőszakolt, és lovakat lopott – a nagy felszabadítás közepette-, majd ezután az őket követő szakadár felszabadítók (egyes partizán osztagok) sanyargattak, gyilkoltak, ezen a tájon. Ők is a bűnösök, háborús bűnösök, és ellenállók sokaságát szerették volna likvidálni, de ez nem így történt. Inkább megtorlás volt. Egyesek elkeseredett bosszúvágyból, mások így képzelték el a felszabadulást. A valaha átélt legdrágább „felszabadulás” volt ez a számunkra. Mivel ez több ezer magyar ember életébe került. Kiknek az egyetlen bűnük, hogy magyarok voltak. Sok bácskai településen történtek ilyen jellegű szomorú, gyászos események, de ettől függetlenül a megtorlás az egész Délvidéken végigsöpört. Egyesek azt rebesgetik, hogy e szörnyű eseményekről, az akkori – „felszabadító” - katonai és politikai vezetés jól informált volt, és még sem tettek ellene semmi. Pedig a bosszú igazi fájdalmát a polgári lakosság sínylette meg igazán, nem pedig azok a háborús bűnösök, akik ellen a bosszú irányult volna. Egyes településeken a magyar lakosságot kollektív bűnösséggel vádolták, és üldözték el... A titói Jugoszláviában szabadság volt, illetve mindenkinek be volt fogva a szája. A karhatalom tudatosan nyúlt a társadalom megfélemlítésének eszközéhez. A megtorlást, az állami terror különböző formái foglalták magukba: tömeges kivégzések, kitelepítések, vagyonelkobzás, kényszer toborzás (a hírhedt Petőfi-brigád). A csak vélt bűnökért is már kiszabtak súlyos ítéleteket. Ebbe a kategóriába tartozott a szülőföldről való kitiltás, vagyis minden valóságos, és feltételezett ellenséget (magyarokat, németeket) beleértve. A tömeges kivégzések, a temérdek esetben középkori módszereket idéző megtorlások, rögtön az első partizánok 1944. október eleji délvidéki bevonulásakor megkezdődtek, és egészen 1945 közepéig tartottak. A represszió ezután sem szűnt meg, de igyekeztek azt az adott korban érvényes „jogi” formák közé szorítani. Hát, így született meg az az új titói Jugoszlávia, amit még egyesek manapság vissza is sírnak. Sajnos, a sors ebben az országban is ugyanazzal a hálátlan szereppel illette meg a délvidéki magyarságot, mint a két világháború közötti SZHSZ Királyság idején. Az a „földi-paradicsom” amely hulla-hegyekre épül, nem tekint hosszú élet elé, de a vége is dögszagot hagy majd maga után, és a az Úr akarata ezt alá is támasztotta a történelemben!
Napja inkban béke van, egy „lélegeztető-gépen” fent tartott béke, amely igen vékony üveglábakon áll, vagy inkább fekszik. Az emberek türelmetlenek egymással, elfordulnak egymástól, sok az ellenségeskedés. Ezt jól példázza 2004-es esztendő óta egyre nem szűnő magyar verések száma, amellyel szemben a hatóságok nem igazán lépnek semmit. Sőt, amikor a szerb nemzetiséggel történik hasonló esemény akkor rögtönzött erő és hatalmi demonstrációképpen példát statuálnak a törvényhozó szervek is, mint pl.: az öt temerini fiú kálváriája. De még sok más esetet tudnék itt felsorolni.
Számomra ma délvidéki magyarnak lenni egy olyan fájó büszkeség, ami egy fajta küzdelmet jelent. Küzdeni a megmaradásért, és menteni a menthetőt, félelmet és fáradtságot nem ismerve! De mindezt úgy véghezvinni, amely nem mások kárára, hanem a saját nemzetünk, és ezen belül is a Délvidék javát, gyarapodását, fejlődését, és nem utolsó sorban békéjének megerősödését mielőbb elősegíti! Ezért Tamási Áron szavaival emlékeztetnék most minden délvidéki magyart: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” és ezt az otthont védenünk kell. Mint egy bástyát tartani, egy életen át. Számomra a hivatásomból és a munkámból eredendően az emberi élet, és annak védelme a legjelentősebb feladat. De úgy érzem, párhuzamot kell vonnunk, mert nekünk délvidéki magyaroknak a hivatásunkká kell, hogy váljon az életünk, a létünk, és annak védelme, mert számunkra ez a legjelentősebb feladat. Ezt a feladatot a jó Isten mérte ki reánk, tehát nem hiába valóak a megpróbáltatásaink.
Utolsó idézetem Vörösmarty Mihály ébresztően ható, Szózat című alkotásának utolsó versszaka is volna egyben:

„A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”

Dóka András, Péterréve

Megosztás
You are here Pályázatok 1. Kiemelt különdíj