MRM

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

2. helyezett

E-mail Nyomtatás PDF
FacebookTwitterIWIWGoogle bookmark
2. helyezett - MRM irodalmi pályázat


Mit jelent délvidéki magyarnak lenni?


„ A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van,
hanem az iránt is, amely lehet, s lesz. ” (Kossuth Lajos)
1920. június 4. - Trianon... E dátum és e szó hallatára összeszorul a szívem. E szó hallatára a kirekesztettség, a félelem és a bizonytalanság lesz úrrá rajtam.
Szeged és Szabadka városok között az a sokak által emlegetett piros vonal annyit jelent, hogy el vagyunk zárva az anyaországtól. Ez a tudat bizonyos hátrányokkal jár, hiszen a határvonal másik felén élő magyar ajkú „testvéreink” szemében csak, mint „határon túli magyarok” vagyunk számon tartva.
Nincs még egy olyan ország a világon, amely a saját nemzetével ekkora sávban lenne határos, mint Magyarország. Akkor, ott a magyarság egyharmad része rekedt határon kívül. Azóta csaknem 3,5 millióan várjuk, várjuk már lassan kilenc évtizede, hogy nyíljanak a kapuk! Csak valahogy fordítva történnek a dolgok. A 2004. december 5-én a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról tartott magyarországi népszavazás, a vajdasági magyarokban is tudatosította – legalábbis egy időre -, hogy az egybetartozás eszméje még nem elég a boldoguláshoz, minden egyénnek hozzá kell járulnia a sikeres nemzeti együttműködéshez.
Magyar ajkú diák vagyok. Vajdaságban egy közel 4500 lakosú faluban élek, melynek neve Bácsfeketehegy. A lakosság vegyes nemzetiségű. Bár az elmúlt 15 év szele sok menekültet idesodort, azért még mindig több a magyar nyelvet beszélő lakos.
Már első osztályos korom óta tanulom a szerb nyelvet, mint környezet nyelvet az iskolában, és az utcámban is sok szerb lakos él, mégis olykor, ha meg kell szólalnom szerbül, az idegesség és a félelem lesz úrrá rajtam, hiszen, ha valamit elrontok, hibázok, már nincs visszaút... Ennek több oka is lehet. Először a szerb nyelv oktatása az iskolákban. Nyelvet elsajátítani iskolában így, ahogy itt folyik, nem lehet. Heti két–három óra csupán arra elegendő, hogy esetleg tökéletesítsük a már meglevő tudásunkat. És valljuk meg, a macedón és albán nyelvből jött jövevényszavakban bővelkedő olvasmányok sem épp a legmegfelelőbbek a nyelvtanulás céljából. Mai, modern olvasmányokra lenne szükség, melyekkel kíváncsian foglalkoznánk. A tavalyi évben indított felzárkóztató oktatások pozitívan hatottak. Ebből is látszik, hogy van igény a szerb nyelv elsajátítására a magyar diákok körében.
Annál értékesebb egy ember, minél több nyelven tud kommunikálni. De beszélni szívből mindenki csak az anyanyelvén tud. Hála Istennek, hogy mi még itt azért ezt szabadon – kisebb-nagyobb akadályba ütközés ellenére - megtehetjük, nem úgy, mint más határon túli, kisebbségben élők. És nem kis dolog az sem, hogy van magyar sajtónk, van saját irodalmunk, ha bekapcsoljuk a tévét, van magyar nyelvű adás. Ha szűk keretek között is, de tudunk anyanyelvünkön tanulni. Továbbá vannak magyar pártok, akik képviselnek minket.
Ugyanakkor a ‘90-es évek szomorú következménye számunkra, hogy innen az értelmiség nagy része elment, a szebb jövő reményében máshol keresett, talált boldogulást. Feltehetjük akkor a kérdést: milyen annak a nemzetnek az előrehaladása, a jövője, amelynek kevés az értelmisége, aki tovább vigye a szellemi és erkölcsi felemelkedés útján?
Szomorúan tapasztalom azt a tényt, hogy a nemzeti ünnepeink alkalmával egyre többen átutaznak az anyaországba ünnepelni, feltöltődni, kikapcsolódni. Ebből is látszik, hogy itt a Délvidéken ezek a nagyszabású ünnepek, sajnos, nem kapnak kellő hangsúlyt, bár próbálkozások, szervezések persze vannak, a lehetőségekhez mérten.
Továbbá azt látom, hogy itt, a magyar ifjúság - tisztelet a kivételnek -, már szinte megszokásból könnyebben belenyugszik mindenbe. Látom, hogy a pályaválasztás előtt álló diákok hogyan dobják el maguktól a továbbtanulás lehetőségét. A többség beletörődik sorsába, megelégszik a hároméves szakközépiskolákkal, jobb híján különböző tanfolyamokkal. Ezért van az, hogy a magyarság képzettségi szintje elmarad az átlagtól. Azok kevesen, akik gimnáziumokba vagy más négyéves középiskolákba iratkoznak, már az elején azon gondolkodnak, abban reménykednek, hogy majd főiskolai vagy egyetemi tanulmányaikat talán Magyarországon vagy máshol folytathatják, hiszen hiányos a szerb tudásuk, ezért itt, így nehezen vagy egyáltalán nem tudnak majd érvényesülni.
A vajdasági magyarság helyzetét, megmaradását nehezíti az ún. szórvány–helyzet is: a lakosságnak sokkal kisebb része él magyar többségű, összefüggő településterületen, mint a romániai vagy a szlovákiai magyarok esetében. Jóval nehezebb, zordabb az élet a szórványban, akár nyelvi, oktatási, vallási vagy anyagi téren. Ezzel magyarázható talán a magyar lakosság apadása is. Ritka ma már az a család, ahol kettő gyermeknél több lenne, ha van egyáltalán annyi.
Nevezhetjük–e a Vajdaságban élő magyarokat egy közös kultúra birtokosainak, hiszen anyanyelvük, identitásuk, etnohistóriájuk egyaránt a nemzeti kultúra része? Ugyanakkor a nyelvhasználat, az átélt történelmi események, a velük keveredett kultúrák hatásai és ennek megfelelően magyarságtudatuk igen eltérő és sokszínű képet mutat. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki Észak–Bácskában vagy a Szerémségben éli meg magyarságát. Vö. Gelner szerint a közös nemzethez való tartozás feltétele az „azonos” kultúrához való tartozás is, amely magában foglalja a közös gondolkodás és értékvilágok kódrendszerét, valamint e közös nemzethez való tartozás tudatos, „vállalt” kinyilvánítását. Merjük vállalni magyarságunkat, ne hátráljunk meg, még a nehézségek közepette sem!
Valahol a lelkem mélyén azt érzem, hogy mi, magyarok itt érettebbek, lelkileg erősebbek, tapasztaltabbak, felkészültebbek vagyunk, mint a környezetünkben élők. Együtt éltünk sokáig az elmúlt évek alatt a rettegéssel, a fájdalommal, mely megedzett, kitartóvá tett bennünket. Ismerjük azt az érzést, mikor a fejünk felett suhantak el a bombázó repülők. Átéltük, mikor az édesapánk behívót kapott, és a harctérre ment. Együtt gyászoltunk, ha kellett magyar sorstársainkkal.
Akkor lennék boldog és elégedett, ha ebben az országban engem, minket is megilletne minden jog és lehetőség, ami más nemzettársainkat. Itt nálunk nagy változásokra van szükség, hogy ne a valamely nemzethez való tartozást, hanem az embert, és annak tudását, szorgalmát helyezzék előtérbe!
Nos, akkor milyen magyarok vagyunk mi valójában? Lelkünk a Kárpát-medencében van, de szívünk ennek ellenére a Balkánon dobog.
Úgy érzem, délvidéki magyarnak lenni, tudni kell! Ez egy helyzet, egy állapot, amit, ha elfogadni nem is lehet, de igyekezni kell minden egyes napot Isten csodálatos ajándékaként elfogadni!

Felhasznált szakirodalom:
Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó- MTA Kisebbségkutató Intézet. Budapest, 2008.
Nemeskürty István: Mi, magyarok. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2001.
Tari István: Akarsz egy Jugoszláviát? Forum Könyvkiadó. Újvidék, 2002.
Hajnal Virág – Papp Richárd: Közelből is távol. Magyar világok a Vajdaságban. Timp Kiadó. Budapest, 2008.

Szerző:

Lénárd Valentína, Bácsfeketehegy
Megosztás
You are here Pályázatok 2. helyezett